[399-380] [379-360] [359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Megkönnyebbülten szippant a friss levegőbe, ahogy lassan halad előre, közben a házakat, boltok kirakatait szemléli. Kissé bűntudata van, hogy most csak a saját érdekei miatt mozdult ki, de reméli, hogy nem ezekben a percekben történik valami zavargás. Ahogy ezek a gondolatok átfutnak agyában, ütést érzett vállában, ami gyorsan magához térítette. Háta mögé pillantott, ahol egy rohanó ember hátát pillantotta meg. Mintha menekült volna valami elől. Előre sem fordult, és máris érezte, hogy valaki a nyakához ér, a hirtelen rántástól pedig egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. Ismerős volt ez a hang.
- Szia. Stella. – mondta egy kissé erőltetett és zavart mosoly kíséretében, majd oldalra fordítva fejét egyből a szinte a vele egy magas lány szemébe nézett. – Pedig azt hittem, hogy ha egy kicsit kimozdulok, abból még baj nem lehet. De úgy tűnik, azt még így is képes vagyok megtalálni. Kicsit túlságosan is élvezed az életet nem gondolod?- továbbra is mosolyra húzta a száját, de a hangjába komolyság költözött. |
*Miközben idétlenül táncikált össze-vissza az emberek rémültem menekültek el gyorsan Tőle. Mindezen oly gúnyosan nevetett, hogy bárki megtudná irigyelné. Hirtelen megállt és egy srácra pillantott, aki nem is volt Tőle olyan messze.
- Ismerem én ezt! - Kiáltott fel hangosabban a kelleténél és Razier felé vette lépteit. Gyorsan oda is ért.
- Sziaaa. De rég láttalak. - Vigyorodott el vidáman. Egyik kezét átvetette a férfi nyakán.
- ésss, hogy vagy? |
Még egy darabig föl-alá járkált a szobában, nem akart most a hivatalos dolgokkal foglalkozni, túlságosan csábította a sötét és az esős időszak után maradt friss levegő. Nagyot sóhajtott, majd mire észbekapott, már lépcsőket és folyosókat is maga mögött tudhatott. Amint kilépett a hatalmas központi épület kapuján, a főbejárat hangos nyikorgására pár közelben járó ember fordult felé, majd mikor megpillantották őt, páran egy dühös pillantással üdvözölve őt sietve továbbhaladtak. Zavartan bámulta ezeket a járókelőket egy ideig, végül egy vállrántással elűzve gondolatait tovább indult a város egy sötétebb utcarésze felé. |
*Miután három sült hússal és némi rizzsel megvacsorázott felugrott az egyik háztetőre és gúnyosan vigyorogva pásztázta szemeivel a várost. Meg is pillantotta a kis táskáját, amit az egyik kisebb ház tetején hagyott. Odaugrálgatott és a kezébe kapta. Ismét a járdát vette igénybe. Mivel sem zokni, sem cipő nem volt rajta kezdett fázni a talpa. De, mintha mise történne vidáman mosolygott minden emberre. Kissé idétlennek nézhették, ugyanis a szülök rémült arccal húzták el kíváncsi gyereküket Stella mellől. Ezen csak hangosan felnevetett. Fogta magát és táncolni kezdett, úgy haladt. Mindenki megnézte.* |
Nem bírta tovább, felállt a székből, és szemüvegét igazgatva pár mondatot Nikohoz intézve kiment az ajtón. Ez a pár mondat a következő volt:
- Lejárt a mai terápia ideje. Jövőhéten találkozunk. Viszlát. - és ezzel tűnt el az ajtóban a pszichológus.
Niko nagyot sóhajtva, lábait a földre eresztette, majd az asztalon lévő kacatjait a táskájába pakolta.
Minek késztetnek minden kezelésen arra, hogy egy nyamvadék fát rajzoljak... Teszi fel magában a költői kérdést, majd a kis méretű táskát a hátára kapva ő is távozik az ajtón, majd az épületen is. Ahogy kiér az idegesítő, fehér színű épületből, nagyott szippant a friss levegőből. Mint a hosszú évek utáni szabadulás. Lassú léptekkel indul meg az utcákon, kerülgetve fiatalok csapatjait, akik valószínűleg mind szórakozóhelyekre indultak. |
*Mire feleszmél, valóban besötétedik. Felette nem világít semmi, csupán a lassan az égbolt feketeségéből kiemelkedő telihold. Lassan felemeli fejét, majd egyúttal fel is áll a nyirkos földről. A folyó hullámai vadul csapkodják a saját medrüket. Elindul a part mentén. Léptei lassúak, lomhák. Farzsebéből kihúzva egy szál, kissé törött, viszont életképes cigarettát, meggyújtja, azután mélyet szippant belőle. A sűrű, számára bódító ízű s illatú füstbe burkolózva veszi az irányt a város felé.* |
Egy nagyobb, irodaszerű szobából hosszasan szemléli a lassan sötétbe boruló város utcáit, a hatalmas ablak túloldalán. Az emberek hazafelé tartanak a munkából, gyerekeiket viszik haza a játszótérről, lámpák fénye jelenik meg a házak ablakában. Ám az éjszakai élet, csak most kezdődik, már látni a szigeten levő szórakozóhelyek erős fényeit. Ahogy a szórakozni indulók nevetése is fel-fel hangzik, a sötétséggel együtt járó halvány aggodalomára is felfigyel. A szobából is egyre kevesebbet látni, ezért kihúzza íróasztala egyik fiókját, majd egy öngyújtót vesz ki, hogy meggyújtson egy asztalon lévő gyertyát. Már majdnem hozzáért a kanóchoz az apró láng, mikor keze hirtelen megállt. Fáradt mosoly kíséretében megrázta fejét, majd az ajtó felé indult, eközben visszadobta az asztalra az apró gyújtószerkezetet. Egy kisebb, négyszögletű gombon nyugtatta kezét, ameddig az egész szobát beborította a világosság. Nevetséges vagyok. Ennyire a korral járna, hogy mindig megfeledkezem a villanykapcsolóról? |
Az egyik nagyobb ház tetején forgolódott ide-oda, unta magát, de még mennyire. Haja össze-vissza állt, ruhája mocskos volt. Borzalmas látvány nyújtott, de jól érezte magát. Hasára feküdt, közben egyik fele lelógott már a tetőről. Nagyot sóhajtva csúszott le szép lassan a tetőről
- Fájni fog? Asszem. - Motyogta unottan s lezuhant a házról. Ám két lábra érkezett. Talpa égett kissé, de ez most nem foglalkoztatta. Elindult jobbra, mert arra látott valami árust, ami sült húst árult. |
Unottan ül a fehér szobában. Abban a fehér szobában, ahol már kitudja, hogy hány évszázada folyton meg kell jelennie. Azon a fehér széken, annál az asztalnál, azzal a sokadik emberrel szemben, aki eddig még egy árva szót sem bírt belőle kihúzni.
Lassan 2 órája ülünk ilyen szép csendben. Hmm, nem rossz idő. Gondolja magában.
Körülbelül a kocsmában lévő emberhez hasonlítható testtartással ül a székben, kezeit hosszában fekteti el a szék támláján, lábait az asztalon keresztbe fonja. Egy csöppet sem érdekli, hogy mit gondolna róla azok, akik a szoba hatalmas üvegablaka előtt elsétálva bekukkantanak hozzájuk.
Reménytelen. Ezt mindenki tudja. Hiába születtek, éltek, haltak generációk pszichológusai, hiába próbáltak valamit is megtudni Nikole múltjából, ő csak ült, némán, és unott arckifejezéssel bámult maga elé, mintha átlátna a falakon, tárgyakon… |
*Az egyik erdő legszélén, a kissé nedves, sáros földön ül, mellette egy szélesebb patak, majdhogynem folyó csobog. A vízfolyás hullámait bűvöli fátyolos, üres tekintettel. Egyik lábát felhúzta, másik messze előre nyúlik, épp hogy nem lóg a vízbe bakancsa. Messze lappang mindenféle civilizációtól. Lassan sötétedni kezd. Tincsei kócosan, vizesen próbálnak száradni feje tetején. Nem unja meg bámulni a vihartól, az esőzéstől megduzzadt folyót. Előre görnyed, s néha pislog csak. Erősen elgondolkozik, fejében tények, eszmék, röpke gondolatok suhannak el.* |
[399-380] [379-360] [359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
