[399-380] [379-360] [359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
Gondterheltség veszi uralma alá elméjét, az előbbi határozottságot, most a bizonytalan jövőkép gondolata kergeti messzire, ahogy egyre távolabb érnek a palotától. A reggel közeledte már a város utcáit is elérte, munkába indulók zaja, boltok kirakatait védő reluxák nyekergése töri meg lassan a szemerkélő eső cseppjeinek kopogását. Igyekszik kerülni a máskor forgalmas utakat, egyelőre azonban még minden csendes, ezért is kapja fel fejét az oldalán álló lány, akadozó szavaira.
- Tudod… A régi dolgokba visszarázódni nehéz feladat - Nem mintha annyira vágynék rá- de úgy gondoltam, hogy ha egy olyan lénnyel tartok mint te, akkor nem érezném annyira a dolog idegenségét. Persze, ne várj tőlem csodát. – hangjába a végén mintha egy fáradt nevetést csempészett volna, ugyanakkor még mindig nyomasztotta a dolog. – Ha pedig ott magadra hagylak, félő, hogy Delia még a végén széttépett volna, és az ugyebár… egyikünknek sem lett volna előnyös. – pár másodpercig csak hallgatott, még mindig Delia könnyekkel borított arca lebegett szemei előtt, ami miatt tudta, hogy gyűlölni fogja saját magát bizonytalan ideig. – Igaz is… Nem tudom milyen gyorsan gyógyulsz, de először is pihenned kellene. Miután végezni akartál velem…volt valahova hazamenned? – ezt eléggé furcsállta saját szájából, de ez volt a lényeg, kár is lett volna szépíteni a dolgokat. |
*Szemei elkerekednek, mikor arra kéri, hogy engedje el és be akarja vetni a hipnózis trükköt.* Több száz éve ismersz, még csak tudod, hogy nem fog rajtam ez a szar! *Kiállt utána, hangjából nem tudja elrejteni a sírást.* Sosem fogok megbocsátani neked ezért! Eldobtál engem és az eszmédet olyasmi miatt, ami régóta nem ér semmit. Az csak egy emlék! Semmi más! *Mindezt hangosan üvölti a férfi után, kétségbeesetten. Tudja, hogy ez a pillanat majd meg fogja belülről változtatni, de nem akar megint magányos és rideg lenni mint régen. Még egy kiáltás felszakad a torkából, aztán eltűnik a sötétben.* Soha, de soha nem bocsátok meg ezért! Remélem hallod, te áruló! *A kastély egyik nappali szerű szobájában jelenik meg. Nem érez mást, csak szomorúság, azt az égető érzést, hogy ez miért pont vele történik. Több száz évig szolgálta a férfit hűségesen, most meg még arra sem volt képes, hogy magával vigye. Talán ő volt az egyetlen barátja, ő tanította, hogy éljen békében, hogy segítsen az embereknek. Közben dühös, hogy nem tudta megállítani és azért is, mert ha a másik démon nem tartja fel, talán ez nem történik meg. Amit pedig sajnál, hogy elönti ereit a mérhetetlen gyűlölet, amit most Razier iránt érez. Az egyik fal mellett csúszik le, hogy egész éjjel tartó zokogásba kezdjen. Lehet, hogy Razier a városban marad, de a lánynak esze ágában sincsen. Elárulták, többé nincs helye itt.* |
A levegő felfrissült, az eső pedig visszább vett az erejéből; már csak elvétett cseppek hullanak alá a felszakadozott felhőkből. Mikor újra elindulnak, tincseiről élénken peregni kezd a halványszürke esővíz, melyet most élettelen szemekkel figyel. Egy szót sem értett abból, amit a nő mondott, de az érvelés, az arckifejezés és a hanglejtés mind hatásosnak tűnt, most mégsem érti, hogy Razier miért indul el vele újra. Lassan elnyitja egymástól ajkait, de úgy érzi képtelen lenne hangot kipréselni magából. Csak ezt a tehetetlen dühöt és zavart érzi, ami most árnyékként fedi be a testét. Van más is, ami feszíti a mellkasát; olyas valami amit még sohasem érzett, de tudja, hogyha nem fájna így minden, mosolygásra fakasztaná. Még sosem ejtette ki magában a hála szót és gondolatban még most is kerüli ezt az elképzelhetetlen tényt. Nincs miért hálásnak lennie.
- Miért...? – suttogja elgyengült hangon, majd nyel egyet, de Delia fojtásától még ez is hatalmas fájdalmat okoz neki. Nem arra akar rákérdezni, miért teszi ezt, mert nagyon jól tudja, hogy az az emlék, amit mindketten láttak elég indok a gondolkodásra, még egy olyannak is, mint Razier. Valójában arra kíváncsi, hogy a démon miért segít rajta ilyen elszántan. – Miért.. nem... hagytál ott? |
Ahogy a lány bizalmas szavait hallgatja, egyre erősebben kell magára erőltetnie, azt a semmitmondó álarcot. Nem akarja, hogy Delia szenvedjen, de ezek után már nincs visszaút, ha maradna is, ez az önmarcangoló érzés nem szűnne meg magától. Még ha most önzőnek és érzéketlennek tűnik is, innen minden áron el kell tűnnie. Szabad kezével finoman megszorítja lány vállát, hogy még épp ne okozzon vele fájdalmat, majd eltolja az útjából, narancsszínben izzó szemét közben végig a zöldeskék íriszen tartja.
- Még most is hinni akarok benne, hogy van értelme annak, amit véghezvittünk. Nem hagyom el ezt a várost, szóval egyelőre nincs miért aggódnod. - nem akarja a véletlenre bízni, régen használta már erejének ezt a formáját, de most szükségét érzi, hogy mihamarabb vége legyen ennek. Pupillája összeszűkül , szinte már bele is olvad a sárgás árnyalatba, továbbra is Delian tartja megigéző tekintetét.
- Most, engedj el. – hangja szinte visszhangos hatást kelt, maga is régen hallotta már ilyen ridegnek beszédét, ám biztosan tudta, hogy ha ez egy másik személy fülébe jut, az nemet, már nem tud mondani neki. Határozottan indul tovább, maga mögött hagyva barátját, akit most a lehető legaljasabb módon tudott csak visszatartani, eközben egy pillanatra sem fordul vissza az ódon épület felé. |
*Razier útját állja azzal, hogy elé áll és nem engedi tovább sétálni. Két kezét mellkasára teszi, de nem akarja bántani. Kétségbeesetten néz rá, könnyei kibuggyannak szeméből és lefolynak arcán kislányos vonalán. Olyan erővel tapasztja kezeit a férfi mellkasára, ahogy csak tudja. Végig kínaiul beszél. Nem akarja, hogy a démon, aki mindezt okozta, vagy akinek a fejét most azonnal letépné, értse, amit mond. Csak Razierhez intézi.* "Annak idején megmutattad nekem, hogy van értelme élni a hozzánk hasonlóknak. Hogy nem kell csak azért gyilkolnom, hogy ne unatkozzak. Hogy van hely olyanok számára is, akik békét akarnak az embereknek." *Szipog egy sort, de könnyeit nem törli le, kezeit nem akarja elemelni a férfi mellkasáról.* "Nem maradt senkim. Nekem már csak te maradtál. Nem teheted ezt. Kérlek, ne menj el. Ne légy megint az az állat, akinek nagyon régen ismertelek. Ne akarj azért más lenni, mert valaki ez a démon teletömte a fejedet. Nem hagyhatsz itt!" *A végén már kiabál, ami a nyelvnek köszönhetően elég hisztérikusnak tűnhet. Abban sem biztos, hogy a férfi minden szavát érti.* |
Torkán akadnak a szavak, hirtelen úgy érzi nem jut levegőhöz az újból felserkenő fájdalom miatt, viszont Razier reakciója a végső ütés, ami eléri, hogy a könnyek végig folyjanak az arcán. Sértett a büszkesége, az önbecsülése, mindene, égni érzi az arcát, amiért valaki olyannak kell kivonszolnia innen, akit meg akart ölni. Alsó ajkába harap, hagyja, hogy hosszú tincsei nehéz függönyként gördüljenek arca elé és takarják keserű vonásait. Mellkasa meg-megrázkódik a sírásból feltörő rövid lélegzetvételek alatt, de más nem utal a könnyekre. Mikor megemeli a fejét, hogy egy pillanatra a férfi arcára nézzen, már akkor sem látni a könnyek nyomát, mert az eső cseppjei egybeolvadnak velük nedves, hófehér arcán. Nem érti Razier miért teszi ezt és azt sem, hogy a teste miért reszket úgy, mint egy elesett, gyenge lányé. Talán mert ő az is, de erre most nem képes gondolni. Lehunyja a szemeit, újra lehajtja a fejét, és csak a lépésekre koncentrál; már arra sem képes, hogy egyenesen tartsa magát vagy a tekintetét. |
Devon mellé ereszkedik, arcán megszilárdult határozottság és eltökéltség jelenik meg, mintha meg sem hallaná a hozzá intézett kegyetlen szavakat. Minden finomkodás nélkül megragadja a lány vékony, hófehér karját, majd ahogy felemelkedik, rántja magával a törékeny testet. Szótlanul nyújt támaszt a démonnak, magára sem ismerve, eközben hallja Delia dühös, vádló szavait. Ugyan azzal a szilárd, mégis szomorú tekintettel néz a lány szemébe, mint amivel az előbb megállásra utasította.
- Ha te nem ereszted szélnek a hírt, meg ígérem, én sem fogom. Akkor minden marad a régiben, rajtunk kívül erről senkinek sem kell tudnia. – elfordítja róla tekintetét, nem akarja látni Delia csalódottságát – Sajnálom, de már nem érzem arra méltónak magam, hogy mások felett ítélkezzek. De, ha megvetsz e miatt, és a halálomat kívánnád, még van esélyed megölni, míg ki nem érek a kapun. – testével a hatalmas vaskapu felé fordul, oldalán a sérült Devonnal, nem figyel már semmire, csak a kijárat lebeg a szeme előtt, miközben minden a féle tett lépés egyre nehezebbnek bizonyul. |
*Egy ideig még mindig nem érti, mi történik pontosan. Meg is lepődik, hogy rászól, védi az árulót, aki zülleszti azt a társadalmat, amit Razier létrehozott.* Te most komolyan megvédted? *Kérdez rá teljes hitetlenséggel a hangjában.* Annyi év után tényleg el akarod árulni azt, amit létrehoztál? Amit megalkodtál? Ezek ellen szutykok ellen védtük magunkat és az embereket és képes lennél vele menni?! *Kiabálja nehezen kivehető akcentusával.* Amint ezt megtudják, a városnak annyi. Megölnek minden embert, minden együttműküdőt és a végén téged is! *Régen volt ilyen ideges. Általában elkerüli a vitát, a harcot, de ma már úgy is sok vér tapadt a kezeihez, nem lesz bűntudata. Már őt is a sírás kerülgeti, de nem a fájdalomtól. Úgyérzi, Razier elárulta.* "Mi itt mindd bíztunk benned.". *Mondja neki kínaiul. A sok együtt töltött év alatt biztos benne, hogy érti, amit mondd.* |
A rúgás elemi erővel és váratlanul csap le rá. Tényleg az a démon lenne, a sötét aurával? Mi értelme annak, hogy épp rá támadjon? Nincs ideje ezen gondolkodni, mert hirtelen érzi meg a víztől csatakos talajt, ami még így is irdatlanul keménynek tűnik. Még mindig fülében hallja bordájának roppanását, ahogy végleg felmondja a szolgálatot. Egy emberi test nem sokáig bírja egy démon támadását, pláne nem ha kapásból ketten fordulnak ellene. Mint az állatok. Fordul meg fejében, ahogy magának is felrója ezt az önkívületbe esett viselkedést. Fejét fájdalmában hátraveti, fogait összeszorítja és hagyja, hogy torkából felszakadjon a kínban égő, rekedtes üvöltés. Szájában érzi saját vérének különc ízét – emberi, mégis mintha méreggel keverték volna. Csak most hasít belé, hogy tenyerein is hatalmas égési sérülések éktelenkednek, mert a démon hirtelen zökkentette ki a támadásból, így nem tudta rendesen visszavonni saját erejét. A hangok összefolynak; nyakára mintha hurok feszülne, és csak akkor eszmél rá, hogy Delia ismét támadásba lendült, mikor résnyire nyitja a szemeit. Miért...miért...miért?! A tudatalatti, emberi lélek kétségbeesett áldozatként sikongat benne, kegyelemért könyörögne, de nem hagyja kicsúszni a száján ezeket a szavakat. Nem hallja tisztán, amit a nő mond, csak hangjának metsző éléből sejti mondatainak tartalmát. A kézzel megfoghatatlan sötét úgy öleli körül a testüket, mintha az óceán fenekére süllyedtek volna. Már nem kap levegőt, teste is elnehezül, mintha vérének minden egyes cseppje gondolataival együtt távozott volna. Csak az eggyé málló, éles zajokat érzékeli, majd a szikrázó fényt és az alázáporozó esőt mielőtt a falba csapódna. A torkából feltörő nyöszörgés elfullad, ahogy törött bordáján ér talajt. Tenyerét a földre fekteti, ajkai megremegnek, miközben vért köp ki. Nem bírja tovább elviselni ezt az ízt. Víztől elnehezült tincsein keresztül néz fel, mikor Razier hangját hallja; teste egészen összerezzen, mikor hozzá szólnak, mintha nem lenne több egy egyszerű halandónál. – Azt hiszed... Azt hiszed nekem teszel szívességet azzal, ha fogod magad és velem jössz? Mert nem... Az vagy, aminek érzed magad... Egy trófea, semmi több! Dísz az emberek... vagy a démonok falán. – erősen küzd a könnyekkel amik furcsa módon feltörni készülnek belőle. Újra kapkodni kezdi a levegőt, de nem képes folytatni, nem képes szavakba önteni, valójában mekkora átok emberi testben élni. Irigyelheti Razier adottságait, az erejét, szánhatja amiért ezt nem használja ki, de ez rajta már nem tud segíteni. |
Zaklatottan figyeli a két démon marakodását, tétovázik, hogy beleavatkozzon e a harcba. Tudja, hogy ő felelős mindenért, helyesnek gondolt célok ide vagy oda, ő ennek a békének csak egy hamis szimbóluma. Ez idáig nem teljesen értette, hogy mikor az utcákat rótta, egyes démonok, kiknek arcát már ősidők óta ismerte, miért néznek rá olyan lekicsinylően és szánakozva. Hát persze. Mert ők nem feledik a múlt történéseit. Csak egy valamit nem értett még. Mi lehetett az a mérföldkő, ami miatt ennyire megváltozott a gondolkodásmódja? Talán előbb-utóbb erre is fény derülhet, de az emlékei miatt, szüksége volt Devon képességére, még ha ehhez bele is kell mennie egy kegyetlen játékba. Ezen elhatározása pillanatában újra előtűnt a két nő, Delia zabolátlan, dühös mozdulata, mellyel ellenfelét az épület falának hajította meglepte ugyan egy pillanatra, de egy határozott, kétséget nem ismerő maszkot öltött magára, mialatt egyre közelebb lépett hozzájuk.
- Delia! – kiáltása erősen vágott keresztül az eső vad kopogásán, hanglejtése szigorú volt, saját magát is meglepve ezzel – Elég ebből. – esélyt sem adva a lánynak a kérdésekre, hirtelen lépett elé, szemei újra élénken izzottak fel, de mintha egyfajta szomorúság költözött volna a hipnotikus szemekbe. – Most bemész, ha az első látogató visszajönne, már nem fog engem itt találni, nem kell miatta nyugtalankodnod. Ne állj az utamba. – suttogta a rideg, manipulatív szavakat, majd pár lépéssel közelebb ment Devonhoz, de nem nézett rá továbbra is rikító szemeivel.
- Nem ölheted őt meg, viszont ha azt akarod, hogy veled mennyek, akkor annak most van itt az ideje. – szavai egyenesek voltak, semmiféle érzelem nem tükröződött bennük. |
Még is miről beszélsz? *Kérdezi értetlenül a férfit. Nem érti, még is hova akarna menni innen és hogy mi köze a démonnőhöz. Hirtelen éri ez az egész és zavartságában későn veszi észre, hogy Devon mire készül. Amint megérzi a tüzet, hangosan felkiállt és eltűnik a sötétben. Nyaka megégett, még a sötétben is érzi füstölni a felső bőrréteget, ami teljesen leégett. Ismét előkerül, most a démonnő mögött és szembefordítva magával nyakánál fogva a magasba emeli.* Lehet, hogy az elméd erős. De törékeny a tested. Hogy veszed a bátorságot idejönni és bántani azt, aki békét hozott erre a falura? Ha ez nem tetszik, kotródj innen, de ne próbálj meg hatással lenni rá! Szánalmas, amit ti ketten csináltok! *Intézi ezt Devon és Drake felé is. Nem beszélt talán még így soha életében. Vesz egy mély levegőt, majd eltűnik a sötétben, a nővel együtt. Gyenge testére akar hatni a felerősödött zajokkal, de nem sokáig. Ismét elhajítja, neki a palota falának, de mielőtt megérkezne, kiengedi a sötétből.* |
*Hangosan felmorog, ahogy Devon úgy ugrik rá Deliára, mint egy ösztönállt. Hirtelen, erőből belerúg a démon lányba, d csak pár méterrel odább zuhan. Mellé guggol.* - Devon...Ő az enyém...Ha megölöd..véged. *Morogja, majd hirtelen eltűnik, mintha valami elrántaná, vonzzaná, s így volt, nincs. Mondatát komolyan gondolta. Talán a városközpontban várják, vagy annál is messzebb.* |
Háttal a saras földnek vágódik, tarkója nekicsapódik egy fa törzsének ezért egy pillanatra kimegy a látása az irgalmatlan erőtől, amivel a földet tarolta. Mellkasából akadozó légzés, majd erőteljes köhögés szakad fel. Teste teljesen emberien reagál, így hiába tűri a fájdalmat, érzi, hogy néhány csontja megrepedt. Egy hang sem hagyja el a torkát, pedig legszívesebben fájdalomtól elkínzottan nyögne bele az eső zajába. Hófehér arca eltorzul a kínoktól, ahogy feláll, majd mély légzéssel próbálja összeszedni magát. Ez váratlanul érte, elvesztette a fejét és képtelen volt figyelni arra a nőre. Ahogy teste tisztulni kezd a sokk hatása alól, úgy dönti le józan ítélőképességét a tömény bosszúvágy. Orrán keresztül szívja be a fülledt, esőillatú levegőt, majd néhány másodperc alatt az épület kiszögellésein terem. Még mindig nem lát olyan tökéletesen, mint kellene, de Delia alakját tisztán ki tudja venni. Nem figyel sem Drake-re, sem Razierre, pedig az is benne van a pakliban, hogy elvéti. Most semmi más nem jár a fejében csak az ösztönös gyilkolás. Egy mozdulattal veti rá magát Deliára a magasból, tenyere perzselő tüzet idéz elő, hogy vadul hömpölyögve végigégesse a nő testét. A zabolátlan lángokat az eső sem képes csillapítani, mert Devon folyamatosan táplálja őket, miközben a démonnő nyakánál fogva hátrahúzza az egész testét. |
*Az erdő szélén próbált egy kis erőt gyűjteni, s közben eszeveszettül tombolt is. Fákat zúzott össze, a sáros földet szántotta fel, s mi más egyéb. Teljesen szétáztak ruhái, s ő maga is, tincsei is, bakncsa is. Hangosan morogva tűnik fel a korom sötétben, az ódon kastély vaskapuja előtt. Végighallgatja Razier s Delia beszélgetését, majd cinikusan, s gúnyosan, hangosan röhögve, ördögien vigyorogva kezd tapsolni, miközben halad feléjük.* - Gratulálok... *Szólal fel irónikus, mégis semmit mondó hangnemben, majd egyenesen Deliára néz.* - Egész szépen összeszedted magad... *Vigyorogja szélesen, majd zsebébe csúsztatja hatalmas kezeit. Észre sem venni rajta, hogy az előbb még majdhogynem elmebeteg fázisban volt.* |
Szinte fel sem fogja az ütést, ami hihetetlen sebességgel és erővel kényszerítette a falhoz, ennek hatására a Deliát védelmező pajzsról is elterelődött figyelme. A bejárat már csak egy lyuknak tűnt a falban, korábbi formáját elvesztve, erre pedig még Devon ingerült hulláma is csak rásegített. Nem néz a lány vádló szemeibe, csupán lesütött szemmel pillant el válla fölött, ahol a sötétségből hirtelen Delia alakja kezd előtűnni, ez talán még jobban felzaklatja, mint az őt ért ütések és taszigálások. Az őt szorongató lány pillanatok alatt tűnik el előle, meglepetten néz utána, de eddigi hű szövetségese határozott kérdésére sem tud egyenesen a tiszta, zöldes szemekbe nézni. Egy apróbb, vérrel színezett tócsára helyezte szégyentől és zavartól teli tekintetét, nagyot nyelt, mire bele tudott kezdeni a beszédbe.
- Nos… a dolog úgy áll, hogy… remélem nem nagy gond, ha egy ideig egyedül kell itt laknod.- mosolyodott el fájdalmasan, nem tudta kimondani egyenesen a dolgok állását. – Úgyis idegesített már egy ideje a viselkedésem, szóval, így még talán nagyobb nyugtod is lesz. – kínban érezte magát, tartott a lány reakciójától, viszont újra abba az irányba fordította fejét, amerre Devon feltehetőleg eshetett. |
*Elgyengülve bámul fel a démonra. Nem érti, miért nem támadt rá ismét, miért távolodott el tőle. Tudja, hogy csak annyit kéne tennie, hogy eltűnik a sötétben, a másik dimenzióba, világba és új erőre kapna, de fél és kétségbeesett, hogy megint átváltozik egy ösztönlénnyé. Még is megteszi. Eltűnik a fa tövéből. Már másodperc múlva már újúlt erővel áll Devon mögött. Kérdezés van szóváltás nélkül elkapja a démon tarkóját és maga mögé hajítja, be a fák közé. Nem is méltatja többre. A szemében csak egy áruló, egy lázadó, aki kezet emelt a főnökre.* Mi folyik itt? *Intézi kérdését Razierhez. Kicsit még szét van esve, alig áll a lábán. De ezt nem mutatja ki.* |
Szemei elszűkülnek. Egy pillanatra nem érti mi történhetett, de alig egy másodperc telik el, mire rájön, hogy egy újfajta, gyengébb energia csapott fel mellette. – Razier... - szisszen fel. Érzi, hogy a sértettség és a düh egy pillanat alatt áramlik szét az ereiben. Egy idegtépő csattanás, ahogy a legyengült démon teste szálkásra szántja a kiszakadt ajtókeretet, mikor Drake még előtte hatástalanítja a nagyfőnök szánalmas próbálkozását. Látja, hogy a sötét energiát sugárzó férfi egy pillanat alatt visszatáncol a harcmezőre, de csak szeme sarkából bizonyosodik meg róla; most egészen más köti le a figyelmét. Hirtelen ragadja meg Razier ruhájának anyagát, hogy még jobban a falhoz passzírozhassa. Újabb darabok szakadnak le az ajtóból a látvány pedig, hogy egy ilyen alacsony, törékenynek tűnő lány így fenyeget a testével egy vezetőt elég szürreálisnak tűnik. - Kötöttünk egy megállapodást. Ez nem a te harcod, ha beleavatkozol, kinyírnak. - szögezi le elfojtott, ingerültséggel küzdő hangon, barátkozva a tudattal, hogy kezd minden a feje tetejére állni. Fogalma sincs, mit akar kezdeni Razierrel, hiszen csak egy látomás volt az egész, talán sohasem térhet vissza abba az állapotába amilyen hajdanán volt. |
*Megérzi Razier jelenlétét, háta mögül. hangosn felmordul, majd szeme sarkából Devonra néz. Érzi rajta gyűlöletet, mely valamiféle más érzéssel vegyül, viszont nem fogja fel első pillanatokban, hogy mi az, de most nem is akarja fejtegetni. Hangosan felhorkan, s vérszomjas tekintettel Razier kirajzolódó alakjára néz. Szemei izzanak, közben ökölbe szorítja kezeit. Bal karján izmai megfeszülnek, jobb kezével egy félkört ír le a levegőben, s ezzel vissza taszítva az ajtónak a nagyfőnököt, közben hangosan felmordul, hisz már alig-alig érdekli az együttműködő démonok fejese. Delia felé pillant, majd gúnyosan elvigyorodik. Eléggé legyengült, viszont, ahogy Razier elvesztette uralmát, s koncentrációját a fal felett, az eltűnik. Hirtelen megjelenik a leányzó mellett, s leguggol hozzá. Morgó, férfias hangján szólal meg.* - Ez még csak a kezdet...szép hölgy. *Vigyorodik el kajánul, hangja cinikus, s kiessé unott. Mjd ismét Razier felé néz.* - Mi lett belőled...Azt hiszed...hogy te vagy a mindenek megmentője, pedig..a démonok között is utolsó lettél...a legalja... *Beszél hangosn, undorral a hangjában, néhány méterre a férfitől. Rettenetesen megváltozott a démon. Látta milyen volt régen, és milyen most. Tán, ha Razier az ő oldalán állna, ketten megállíthatatlanok lennének. Hirtelen eltűnik, majd az udvar hátsó részében jelenik meg, onnan pedig a sötétségbe burkolózik.* |
Erőltetve, szinte vonszolja lábait egymás után, mindenáron meg akarja nézni, mi történik, főleg, hogy a erős hadakozás hangjai pár percre csöndbe burkolóztak. Haraggal teli tekintetét továbbra is a lányon tartja, kezdi idegesíteni, hogy ő csak játékosan dobálózik ezekkel a komoly szavakkal. Megpróbálhatna rátámadni, de valahogy nem érezné jogosnak, ha nekiesne. Hiszen, mint kiderült, ők valahol egyformák, ugyan akkora kegyetlenséggel és vérszomjjal, már ha ő magában nem többel. Keserű ebbe belegondolnia, elfogadnia még nehezebb. A bejárathoz érve szemei elkerekednek az elé táruló látványtól, keresi Delia alakját, majd mikor egy fa tövében pillantja meg, elterülve az esőáztatta talajon nem tud hinni a szemének. A lány testétől nem messze egy sötét küllemű férfi áll magabiztosan, ám az ő testét is jó pár sérülés tarkítja. Nem tudja mire lenne képes ebben a helyzetben, meg akarja védeni a lányt, testi ereje viszont jelenleg biztos nincs akkora mint a támadóé. Mikor azonban újra felnyílnak Delia zöldes szemei, sajátja is felizzik, nem mozdul meg, csak mereven bámulja a lány teste előtti teret, egy áttetsző falat képezve így a térben, ami talán elég erősnek bizonyul a további kegyetlen támadó csapások ellen. |
*A fába vágódás utána eszméletét veszti, talán több percre is. Ezalatt egy emlék foszlány, ami már nagyon régi és fogalma sincs, honnan származik, jelenik meg előtte. Egy férfi áll előtte, aki nagyon hasonlít a lányra. Delia itt még nagyon kicsi, mert erősen felnéz a férfira. A férfi 'Abbynek' szólítja, majd eltöri a kislány kezét. Saját visításának hangja ráza fel a furcsa emlék foszlányokból. Alig telt el pár perc. Megrökönyödve emlékszik vissza, hogy az apját látta az előbb, akiktől azért szökött el, mert bántotta, kínozta, hogy vérszomjas démonnak nevelje. Ezeket szándékosan felejtette rengeteg éve alatt és annyira megrázza most, hogy képtelen felállni. Szemeit kinyitja, ismét abban a furcsa, zöldeskék színben játszik és az árnyékok, a sötétség ismét körüllengi ahelyet, hogy uralná. Elgyengült az előbbi sokk és adrenalin löket miatt és nem tudja, számíthat-e Razierre, vagy sem.* |
[399-380] [379-360] [359-340] [339-320] [319-300] [299-280] [279-260] [259-240] [239-220] [219-200] [199-180] [179-160] [159-140] [139-120] [119-100] [99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
